2016. május 23., hétfő

Frozen

Milyen érdekes a világ. Itt a vizsgaidőszak, és most jön rám az írhatnék. Megy Madonnától a Frozen, és már fájnak az ujjaim, olyan sokat írok...
Lassan már bétát is kéne nézni, 500k-nál jár a sztori, és ha valaki talál benne valamit, akkor ilyen szinten már nagyon durva a javítás. Mintha nem javítgatnám folyton :P
Vagy nem úgy tervezném, hogy a nyáron rászánok egy hosszabb időintervallumot, hogy átnyálazzam az egészet és szelektáljak (mert képesek a szereplők hosszú, és teljesen felesleges kalandokba bonyolódni), javítsak (mert néhányuk igen önkényesen értelmezi azt, hogy szót kapott), illetve meghúzzam a történetet (mert egyre többen vannak. Amint előkerül egy új szereplő, hozza magával a barátait is.)

Szóval van itt meló bőven, azt kell, hogy mondjam.

(Meg így félhangosan a végére: újabban fanficeket is írok, de azt ide nem rakom fel. Hehe.)

2016. április 20., szerda

Sammy

Olyan régen raktam már ide valamit. Hirtelen felindulásól elkövetett szösszenetem Sammy címmel olvasható.

2016. január 7., csütörtök

Apróságok

Legutóbbi bejegyzésemben megírtam, hogy néha milyen nehéz folytatni a történetet. Ennek legyőzésére találtam ki, hoyg átolvasom a fél alkotást és helyesírási hibákra meg logikai bukfencekre vadászom, illetve áttrútam a kisegítő-dokumentumokat is.

Egy kicsit eltűnődtem önnön gondolkodásmódomról, amikor ez jött szembe (azóta spoilermentesítettem, és lehet, hoyg így tizedannyira se vicces...):


Jelent az valamit, ha fel kell írnom, hogy élnek-e, vagy meghaltak?

2016. január 6., szerda

Írásról

Rájöttem, hogy teljes mértékig hülyeség párhuzamosan több művön dolgozni. Nem azért, mert elvonja a figyelmem. Igazából tökmindegy, úgyis mindig más és más pörög a fejemben, szóval ezzel nincs gond. A probléma ott van, amikor le akarom írni. Az új mindig jobb és izgalmasabb, kevésbé bonyolult, nem kell annyi mindenre figyelni, így persze az Ötletdoboz nevű dokumentumom is egyre hosszabb.
Viszont amikor néhány dologba már belekezdtem, és ott pihen egy dokumentumban pár tízezer leütés, akkor időnként visszatérek hozzá. Különösen akkor, amikor a piramis csúcsán álló munkában valami olyasmi történik, ami fura. Kínos jeleneteket két nap írni, mert túl kínosan érzem magam ahhoz, hogy folytassam. Máshova meg jóformán külön tudatállapot kell, amit nem lehet csak úgy összeszedni.
A külön tudatállapototos dolgom valószínűleg marad az asztalfiókban. A dolog lényege annyi, hogy le kell menni full kreténbe az íráshoz, abból meg időnként elég fura dolgok sülnek ki :D

A piramis csúcsán még mindig az a projekt áll, amin nyáron kezdtem el dolgozni, és amin első nap egy szuszra lement 30k karakter. Azóta volt még néhány alkalom, amikor sikerült hasonló mennyiséget összehozni, ami miatt büszke vagyok magamra.
Az előző történet, amivel foglalkoztam, egyszerű volt. Volt egy eleje, egy közepe és egy vége, a három pont között pedig meg kellett találni az átjárást. Ez a sztori gonosz. Ennek volt a legeleje. konkrétan a cím volt az, ami eszembe jutott, ami korábban soha nem történt meg. Most meg az volt az első, és hozta magával a kezdőjelenetet. Utána pedig szépen lassan nekiállt kiásni magát.
Most ott tartok, hogy valószínűleg az elejét át kell egy kicsit dolgozni, illetve elég sok munka lesz azzal, hogy ezt a valamit gatyába rázzam, de őszintén szólva, engem boldoggá tesz. Van benne minden, mint a búcsúban.
Amikor kirakták, hogy lesz V. Aranymosás, azonnal elkapott az ihlet. Illetve a hév. Gyorsan, sokat, és nem is rosszat írtam, azt hiszem. Úgy gondoltam, hogy majd beadom Aranymosásra, aztán ez a gondolat valahol december első hetében megakadt, és beláttam, hogy ebből nem lesz Aranymosás, bármennyire akarom. Akkor úgy láttam, hogy ha be is fejezem leadási határidőig, akkor nem lesz időm átdolgozni, kiszűrni belőle a hibákat, megerősíteni a történet törzsét, hogy ne vigyék el a szerteágazó mellékszálak. Most pedig ott tartunk, hogy van 419k karakterem, és hozzá tudnék írni még egyszer ennyit, probléma nélkül. Lehet, hogy meg is teszem, hadd örüljenek a hosszú könyvek kedvelői. Legalább sokáig van szerepe egy embernek, és nem lesz olyan fél centi vastag kis cucc, amiben éppen csak megtanulod a szereplők nevét, már vége is van.

Igen. Szeretek fecsegni. Meg húzni az emberek idegeit, mert továbbra sem tervezem, hogy bármit is megmutassak belőle. Hemingway megmondta, a kézirat első változata kukatöltelék. Majd ha átdolgoztam, akkor. Addig béke van.

2015. október 11., vasárnap

Valóság vs. fikció


Spontán megnyilvánulás, hirtelen fontosnak érzem megosztani ezen tűnődő gondolataimat.

Ugye van manapság ez a poszt-apokaliptikus regény-mánia, illetve ott vannak a YA fantasy-k, és a kettőnek van a közös halmaza is… Igazából lényegtelen. Ami igazán megérintett, és rávett, hogy írjak egy bejegyzést, az a világteremtés volt.
Az egy dolog, hogy vannak a szereplők. Ezeket a szereplőket el is kell helyezni valahol, ami tulajdonképpen bármi lehet. Lehetséges, hogy az egész regény egyetlen szobában játszódik, vagy lehet, hogy bejárok egy egész világot. És itt nem azzal van baj, hogy ki mennyire járja körbe a világot, hanem azzal, hogy milyen a világ, ahol vagyok.
Ha már úgy döntök, hogy az én világomban játszúdika  történet, akkor természetesen kutya kötelességem utánanézni a dolgoknak, és illő tudni, hogy mi hol van, illetve hogy néz ki. És itt jön a dilemmám: melyik az egyszerűbb, fogni a mi világunkat és átvariálni egy kicsit, vagy alkotni egy teljesen újat?

Úgy gondolom, hogy az átvariálós rész a könnyebbeknek való, a lazábbra vett műveknek. Az megadja az alapot, a saját világát mindenki el tudja képzelni. Ha valaki saját világot teremt, akkor több hibalehetőség is becsúszik: vagy egyes helyeken az iromány átcsap tömör világleírásba, ami rendkívül unalmas tud lenni, vagy egyes alapvető információk felett elsiklik az író, és észre se veszi, hogy nem említette meg - én az egyik bétámtól kaptam egy ilyen megjegyzést, személy szerint könnyesre röhögtem magam, amikor rájöttem, hogy igaza van, aztán letargiába zuhantam, amikor megpróbáltam kitalálni, hogy fogom elsimítani a hibámat.
Személy szertint jobban szeretem az önálló világokat. És nem csak azért, mert jómagam is minden egyes történetemhez külön világot teremtek, hanem azért, mert az nekem ad egy kis hitelességet. Kiélhetem gyermeki naivitásomat, hogy elhiszem, ami ott le van írva, az igaz, tehát van az univerzum számtalan csillaga között egy, ami körül ott kering Középfölde. Mert lássuk be, ez sok más regénynél elég nehéz. Mert ha mindent elhiszek, ami tolvasok, akkor a világ tele van varázslókkal, árnyvadászokkal, vámpírokkal (ráadásul különböző fajtákkal), vérfarkasokkal, szellemekkel, félangyalokkal, rohadt nagy kaszával és/vagy láncfűrésszel hadonászó egyénekkel, sorolhatnám. Mennyivele gyszerűbb ezeket a személyeket külön világba rakni, aztán azt mondani, hogy ta-da, tessék, az Ikrek második csillaga körül kering az a bolygó, ahol ez a népség él. Személy szerint én így állok hozzá az írásaimhoz - még ha tudom is, hogy hülyeség.
De néha olyan jól esik :D

Lehet, hogy ez a bejegyzés kicsit kuszára sikeredett, késő van már, és hirtelen felindulásból követtem el ezt a bejegyzést. Szerintem most elmegyek aludni, és amikor jövésem lesz rá, akkor átdolgozom a szöveget, és megpróbálom értelmesen kifejteni a mondanivalómat.
Még csak arra sincs erőm, hogy a helyesírást átnézzem...

2015. szeptember 28., hétfő

Meh meh

Vannak nehéz pillanatai az embernek. Például amikor elkapja a hév és gépel, mint egy félhülye, aztán amikor leáll egy fél pillanatra és felnéz a képernyőre, szembejön vele a szomorú igazság: nem tud rendesen gépelni, és a Word minden második szavát aláhúzta.

Nekem több visszatérő hibám van: a szóköz túl korai leütése, vagyis amikor az egyik szó végéről az utolsó betű átcsúszik a másik végére, az é helyett az l leütése, a reflex-szerű javítás: kétszer lenyomom a szóközt, és az egyiket rögtön vissza is nyomom, és nem veszem figyelembe, hogy  aWord-ben le van tiltva a dupla-szóköz funkció, tehát amikor kétszer lenyomom a szóközt, akkor a másodikat már nem írja be, így a frissiben leírt szünetet már ki is vontam a létezésből. Így szokott a szó végére átcsúszni a következő szó első betűje.
És az utolsó kettő, ami igen fel tud paprikázni, ha már keresés-csere kombóval kell kijavítanom, mert olyan sokszor futok össze vele: az egyik a hogy helyett hoyg írása, a másik a mert helyett emrt. Igen el tudja rontani a jókedvemet és az ihletős hangulatomat ez a két hiba.

Nektek ezúton is kellemes és elgépelés-mentes őszt kívánok!

2015. augusztus 28., péntek

Mért nem????!!!

A minap végigtúrtam a fél internetet, és vagy én vagyok béna, vagy nem tudom, de igen kevés blogbejegyzést találtam Patrick Rothfuss Királygyilkos-krónikájáról. Tekintettel arra, hogy az egyik kedvenc könyvemről van szó, így mesélek róla egy kicsit, rendben?

Történetünk főszereplője Kote álnéven egy fogadót vezet valami istenháta mögötti kisvárosban, ahol mindenki tud mindenről, kivéve természetesen arról, hogy a kocsmáros úr valójában koruk egyik legnagyobb hőse, Kvothe. Erről csak Bast, Kvothe tanítványa tud, illetve a városba érkező Krónikás, aki, miután megtudja, hogy elszállásolója nem más, mint a NAGY Kvothe, és ragaszkodik hozzá, hogy lejegyezhesse élete igaz történetét. Kvothe enged a kérésnek és elmeséli, hogyan lett egy vándorló színtársulat vezetőjének különös, feltűnően okos fiából olyan hős, akit a legendákkal egy lapon emlegetnek.

Maga a főszál meglehetősen lassacskán halad előre, ami engem őszintén szólva nem zavart. Remek főszereplőnk van, aki színházi neveltetése révén remekül tud mesélni, így hamar átveszi a stafétát Rothfusstól, és a közjátékoktól eltekintve a történet E/1-ben íródott. A stílusa kissé régies, a magyar fordítók meglehetősen archaikus szavakat választottak, amik vagy szövegkörnyezetből kikövetkeztethetők, vagy kiguglizhatók. Nekem nem volt vele problémám, másokat hallottam rá panaszkodni.

És a mellékszereplők: mind-mind egytől-egyig remek. Lehet őket imádni (mint Bastot és Elodint) illetve utálni (Ambrose...). Nők szempontjából igen érdekes a felhozatal, az első könyvben nem kapnak túl sok fajsúlyos szerepet, de meg lehet vele békélni. Akivel komolyabban foglalkozik a mese, az Denna, Kvothe plátói szerelmének tárgya, egy hölgyemény, aki véletlenszerűen tűnik el és tűnik fel a színen, de ez nem zavaró, belevág a stílusába. Oké, Kvothét talán zavarja.

Összességében egy király sztori, én imádom. Megéri a pénzét. A második része, A bölcs ember félelme, ugyancsak király. Imáááááádommmmm...


Megjegyzés: könyvtárból kölcsönöztem ki a könyvet, amikor olvastam. Egy önkéntes volt olyan kedves és az összes régi szónak odaírta a lap aljára a jelentését. Nem volt jobb dolga.
Ennél már csak Dorian Gray arcéképének olvasása közben volt jobb, amikor a jelentős számú sajtóhibát egy önjelölt lektor kijavította. Az eredeti szöveget ugye Koszolányi ültette át, és volt egy olyan rész, amikor Dorian "szemével ránézett" már nem is tudom mire. Lektor úr/hölgy ehhez azt a negjegyzést fűzte: "Biztos Kosztolányi?" Meglehetősen érdekes, amikor egy mély, gonoszságról és sötétségről szóló műben ilyen szösszenetek jönnek szembe. Legalábbis én szégyelltem magam, amikor felröhögtem.